Röfit szintén egy városi rendezvényen, az Állati jó vasárnapon vettük, 2014. március 14.-én. Öcsém kapta, bár mi nővéremmel egy nyulat akartunk, végül ezt a cuki tengerimalacot hoztuk el, aki akkor még olyan pirinyó volt, mint egy babakéz. Ahogy hazavittük, nem volt még ketrece, ezért egy nagy vödörbe volt elszállásolva pár napig. Első nap, ahogy az lenni szokott teljesen agyon szeretgettük őt, mikor már a nagy fáradalmában egyszer csak hanyatt dőlt a vödörbe és nem mozdult. Annyira megijedtem, próbáltam felébreszteni, de semmi sem hatott rá, levittem anyához, hátha ő tud vele valamit csinálni. Már féltem, hogy meghal, mivel elég kicsi volt, a többi tengerimalachoz képest. Aztán ahogy levittem és kitettük a fotelre, pár másodperc múlva felkelt és álmos fejjel nézte, mi bajunk van. Nagyon megnyugodtam és ezen túl jobban figyeltem rá, mint a szemem fényére. Az éjszakákat elég nyugisan töltötte, aztán kapott egy ketrecet a nappaliba, ott már kicsit egyedül érezte magát, mindig ki akart jönni és állandóan visított. Nagyon sokat játszottunk vele, kivettük a fotelre és simogattuk, öcsém vele nézte a tévét is. Aztán kiderült, hogy én allergiás vagyok rá, ezért nem simogathattam, mert ha csak hozzáért a kezemhez, amikor beadtam neki az ennivalót, már kipattogtam, bevörösödött a szemem, tüsszögtem minden bajom volt. Aztán ahogy nőtt, kapott egy másik helységet, ami fából készült és irtó nagy, tehát jó nagy tér veszi körül. Kedvenc étele nincsen, azt hiszem, mindent szeret. A paradicsomtól kezdve, a paprikáig, a magokat, a meggyet, a dinnyét, az uborkát, mindent megeszik, amit elé rakunk. Vízre nem igazán van szüksége, ugyanis nagyon sok lédús gyümölcsöt, zöldséget kap, de mindig van előtte folyadék, azonban csak ki szokta borítani. Egyszer kivittük őt a kertbe, azzal az ötlettel, hogy hagy ,,legelésszen” egy kicsit. Kikészítettük a kis dobozkát, odaálltunk elé, hogy el ne szaladjon, vigyáztunk, hogy meg ne lépjen, de aztán csak sikerült neki átszöknie a kerítésen, a szomszéd fenyőkertjébe. Körülbelül fél óráig kerestük, már nagyon aggódtam, és bűntudatom is volt, amiért az én ötletem miatt, most elvesztettük őt. De szerencsére sikerült megfogni és ezen túl sosem engedtük ki őt. Ahogy egyre nagyobb lett és egyre jobban kezdte megunni, ahogy öcsém nyúzza őt, elkezdett harapdálni és csikarni, ezért öcsém már nem veszi ki őt, mert fél, hogy bántja. Ezért mostanában szegény Röfi elég magányos, mert én nem vehetem ki az allergia miatt, öcsém meg fél tőle. Azonban bízunk benne, hogy megbékél majd és már nem lesz agresszív ennyire.